Mindenki az életben tartozni akar valahova, valakihez, valamint az elfogadtatási vágy hajt minden embert,nem is beszélve arról, hogy azt szeretnénk, hogy emlékezzenek ránk. Azzal hajszoljuk az ÉLETET, hogy minél töb mindent ki kell próbálni, a legnagyobb karriereket befutni, felemelkedni, bosszút állni a múlton(!).

Mi emberek azt gondoljuk, hogy mindenben logikusan cselekszünk, hiszen az emberi ész nem csaphat be minket, holott kiszamíthatóan irracionálisak vagyunk. Ez az emberi lét átka(?). 

Küzdünk(?) eme dolgokért, s mikor nem sikerül, rinyálunk, mint egy csecsemő; ott állunk felnőtt fejjel, be nem teljesült vágyakkal, lelkileg egy senkiként, szeretet nélkül, gyűlölködve, másban keressük a hibát, holott tudjuk, hogy az életünket NEM MÁS, CSAKIS MI IRÁNYÍTJUK. Persze sokkal könnyebb másra fogni, hogy de ő hagyott el, ő rúgott ki...

Mindig kihagyjuk az esszenciáját a dolgoknak, a SZERETETET. A az egyetlen dolog ami nem csak az egyént de az egész társadalmat repíti előre. Lehet, hogy kicsit lassabb folyamat, míg a szeretetbeli adok- kapok meglátszódik, de ha nem magunkra gondolunk, és önzetlenek leszünk, hosszú távon minden jobb lesz.

Ezeket a gondolatokat szeretném majd kifejteni.